Egyszer volt, hol nem volt…ja, ez nem az. Szóval az egész túra úgy kezdődött, ahogy szokott. Jobban mondva még úgyse, mert az előre tervezett programból gyakorlatilag SEMMI nem valósult meg. Kis társaságunk egy része Budapesten (Melinda, Bartos Tomi, Zsombi), nagyobbik fele Egerben gyülekezett (Laci, Lóczy, Vince, Nick na meg a DzsóDzsekk), találkozási pontnak Bánréve határátkelőjét neveztük meg. Természetesen késve indultunk, én személy szerint 1 órát vártam Laciékra a buszpályaudvaron (végül is nem unatkoztam, szabadidőmet a helyi fiatal geomorfológiai értékek felmérésével töltöttem). Még tettünk egy kis kiruccanást Eger egyik nevezetes műemlékéhez, a Tesco-hoz, feltöltöttük készleteinket, én toltam egy punk-szendvicset (széttépett zsömle, benne fél disznó, siló, meg egy kis csiga, a gyengébbek kedvéért), aztán nagy nehezen elindultunk. A határig vezető út olyan jó hangulatban telt (főleg Vince osztotta az észt), hogy az előzetes tervekkel ellentétben maradtunk öten a kocsiban, aránylag kényelmes volt így is. A határon leb…tuk Tomiékat, hogy miért vártak ránk egy órát, miattuk késünk  Szlovákiában túl sok említést érdemlő dolog nem történt, nekem csak Laci sportos vezetési stílusa okozott maradandó lelki sebeket. Csikorgott a kerék rendesen a kanyarokban! Szép, tiszta idő volt, útközben lefényképeztük és videóra vettük a Tátrát. Kb. du. 1-re (csütörtök) értünk Zakopane-ba. Internetes szállásfoglalásunk sikertelen volt, ezért a sétálóutca gyors megtekintését követően ezt intéztük el először. A problémát viszonylag gyorsan sikerült orvosolni, hála Nick kiváló angol nyelvtudásának (mondjuk a helyiek nem értették mit mond), 2100 Ft/fő áron perfekt kis szállást találtunk. Becuccoltunk, kajáltunk, aztán indultunk túrázni: du. fél 4-kor. Sejtettük, hogy nem ez a legalkalmasabb időpont az indulásra, de ha már eljöttünk a Tátrához… Erőltetett menetben haladtunk felfelé a hegyen, 950 méterről indultunk, célunk az 1620 méteren lévő G betűs tó elérése volt (7km fel, 7km le). A lefelé jövők kicsit furcsán néztek ránk (felfelé csak mi mentünk) és valami ókelta köszönéssel üdvözöltek minket rendszeresen, mi meg próbáltuk utánozni: cssscsccsc, valami ilyesmi lehetett. Elég kemény terepen meneteltünk, viszont a táj nagyon szép volt, csak sajna befelhősödött. 2 óra alatt elértük a tavat, az idő hideg volt, viszont nem volt meleg! A tó és környéke nagyon jól nézett ki, a közeli csúcsok sajnos felhőben voltak. Fényképezés, kaja, pia, 6 órakor indultunk visszafelé. Tudtuk előre, hogy sötétben fogunk hazafelé menni, ezért megfelelően felkészültünk: 8 emberre jutott 1 lámpa. Az elején még tűrhetőek voltak a látási viszonyok, de az erdőbe érve gyakorlatilag beállt a teljes sötétség, ráadásul ott volt az út a legmeredekebb. 2 óra alatt sikerült lebotorkálnunk a hegyről, mindenki szerencsésen, komolyabb sérülés nélkül átvészelte a túrát. A szálláson lemostuk magunkról az út porát, aztán indultunk kocsmát keresni. Kicsit csalódottak voltunk, amikor kiderült, hogy a nappal oly mozgalmas sétálóutca (ami egyébként olyan, mint nálunk a Westend) éjszakára teljesen kiürült, a vendéglátó ipari egységek is csak éjfélig tartottak nyitva. Kóvályogtunk összevissza, megismerkedtünk a helyi ételkülönlegességekkel (McDonald’s), nagy nehezen találtunk egy megfelelőnek tűnő helyet. Elsőre tetszett mindenkinek, a sör jó volt és megfizethető, összefirkálhattuk az asztalt, szólt a zene, aztán mégsem barátként (lengyel-magyar két jó barát, haha, persze) váltunk el a helytől. Ugyanis fél 12-kor már nem szolgáltak ki minket (a hivatalos nyitva tartás éjfélig szólt), ráadásul Lóczynak is beszóltak egy-két dolgot, amit szerencsére nem értettünk. Az atrocitások után angolosan távoztunk, arról már igazán nem tehetünk, hogy a korsók annyira megszerettek minket, hogy velünk jöttek. A szálláson még jó sokáig iszogattunk, a jó hazai italok különösen Tominál tették meg a hatásukat (bár lehet, hogy csak fáradt volt). Sajnos az ébredés mindenkinek a nehezére esett, a reggeli meg a hosszas pakolászás már csak tetézte a bajt, kb. 11-kor (péntek) hagytuk el Zakopanét. Következő úti célunk Auschwitz-Birkenau volt. Útközben felénekeltük telefonra és videóra kirándulásunk „himnuszát”, Whitney Houston I will always love you című szerzeményét. Nem lett rossz, bár a lemezszerződés alighanem leányálom marad számunkra, mindenesetre az érdeklődők megtekinthetik a világszámot a Szerémieknél, ill. meghallgathatják Lóczy telefonján. Auschwitz és Birkenau: sok millió ember végső nyughelye. A túra eme része már nem a vidámságról szólt, mindenki kicsit megilletődve nézte végig a Múzeumot, a magyar barakkot, a krematóriumot, a latrinákat, a tavat ahová a hamvakat szórták, stb. A parkolóhelyünkön viszont találtunk egy érdekes autót: az egész gépkocsi plüssel volt bevonva, az angol rendszám meg önmagáért beszél. Du. 5 körül indultunk Krakkóba. Este 7-re érkeztünk meg az egykori fővárosba. A tájékozódás itt már nagyobb falatnak bizonyult, de a szerencse megint mellénk állt: a legjobb helyen parkoltunk le a belvárosban. Kb. a 10. járókelő tudott nekünk információt adni hostel féleségről, azt mondta 20 méterre van (hölgy volt az illető). 500 méternyi gyaloglás után találtunk is egyet. Itt megint szerencsénk volt, 2700 HUF-ért fullos kérót kaptunk, két fürdőszoba, internet, 10 lengyel lakótárs (ez csak hajnalban derült ki), hova jobbat? Szokásos procedúra: pakolászás, kajálás, tisztálkodás, bemelegítő sörözés. A recepciós lánytól kaptunk nagyszerű térképet. Áttanulmányozva hamar rájöttünk, hogy szálláshelyünk az Óvárostól 500 méterre helyezkedik el. A másik irányba pedig a világ talán legnagyobb kocsmasűrűségű helyét jelezte a térkép, 1 kocsma/5 méter. El is döntöttük, hogy utána járunk a dolognak, nagy mennyiségű készpénz-állománnyal és sok zsebbel felszerelkezve nekivágtunk a Sörgettónak. Itt kell megemlítenem I. Nagyeszű Tabi Qrwa Lóczy-t, aki nem váltott itthon egy fityinget se, hanem inkább a mi készleteinket fogyasztotta. Persze később rendezte a számlát. Az első hely ahová betértünk leginkább a Szocreálhoz hasonlít, csak sokkal jobban megcsinálták. Itt még csak söröztünk, az elején az is nehezen csúszott. Aztán jöttek sorba a jobbnál jobb szórakozóhelyek, azt sem tudtuk melyikbe menjünk, általában azt választottuk, ahol volt hely. A sör mellé már a koktélok is betársultak, zsebeinkbe a korsók csusszantak be, Lóczy bealudt, végül egy „táncos” rendezvényen kötöttünk ki. Ott rögtön meghódítottuk a színpadot, nekem csak másodjára sikerült négykézláb, közben fejbe rúgtam egy-két embert, Zsombi félmeztelenül táncolt, amire később nem emlékezett, igazából mindenki elérte a megfelelő szintet. Laci annyi korsót „talált”, hogy némelyik üveggyárban sincs annyi. Levezetésként még hajnalban betértünk az 5. kocsmába: korsógyűjteményünk újabb tagokkal gazdagodott. Hazafelé a hostel előtt megállított minket egy figura és a kilétünkről kérdezősködött. Miután 8szor elmondtuk neki, hogy magyarok vagyunk, már tudta, hogy Angliából jöttünk. Aztán a társalgás vége felé kiderült a neve és a foglalkozása is: Konrádnak hívták és rendőrigazolványt tartott a kezében. Az utóbbi dolognak nagyon nem örült senki, de látva a tag komolytalanságát Laci meg én maradtunk vele dumálni, a többiek hazamentek. Aztán Konrád meginvitált minket a szemben lévő vörös lámpás épületbe, mi meg kapva kaptunk az alkalmon, hogy „hát még úgyse láttunk ilyet élőben, nézzünk be”! Az előtérben rögtön kiderült, hogy pénz hiányában ez nem fog menni, úgyhogy amíg Konrád egyezkedett a kidobóval, mi gyorsan leléptünk. A szálláson még ordibáltunk egy sort, Zsombi benyitott a szomszédos szobába és kiderült, hogy nem vagyunk egyedül, aztán ordibáltunk még egy sort, majd megkezdtük jól megérdemelt 4 órás pihenőnket. Folyt. köv.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés